Évekkel ezelőtt történt, de ma is pontosan emlékszem az érzésre.

Körülbelül tízen ültük körbe a tárgyaló asztalát. Többé-kevésbé ismerős és szimpatikus kollegák, s ugyan fegyelmezett munkahelyi környezetről volt szó, mégis könnyed és harmonikus légkör övezte. Nem volt egyéb teendőm, csupán megnyitni egy megbeszélést, felvezetni pár percben az aktuális témát, amire közösen fel is készültünk és amit már sokszor sok helyszínen és formációban megtettem problémamentesen. Egyszerűen hangzik. Egyszerű is. Míg be nem következik egy filmszakadás…

3 perc. Nem több, de mintha az életemért küzdöttem volna. Ahogy rám szegeződött minden tekintet, ahogy hallottam a belőlem remegő hangon kieső szavak és mondatok foszlányát, mit egyre inkább elnyomott az egyre hangosabb és hevesebb ütemben tomboló szívverésem, úgy éreztem a testem átvette a hatalmat a cselekedeteim felett.

Rosszul voltam. Lelkileg és fizikálisan egyaránt. Távol éreztem magam mindentől és mindenkitől, legfőképp önmagamtól, avagy attól a képtől, amit alkottam magamról, mindaddig.

Túléltem. Ma már tudom, hogy sokkal kevésbé jelentős és mások számára feltűnő „sérülésekkel” mint azt akkor én felmérni tudtam. Mégis váltakozva adta át egymásnak a teret a szégyenérzet, düh és harag – önmagamra és az egész világra, a végtelen aggodalom, hogy mi lesz így a jövőben…

Akkoriban eltemettem ezt a szituációt mélyen magamban, s bár voltak további megjelenési formái, ráfogtam, hogy csak túlzottan fáradt, kimerült és izgatott voltam. Később azonban, egy megrázó és fájdalmas magánéleti, családi eseménysorozatot követően a tünetek újra felbukkantak és sokkal intenzívebb hatással adták tudtomra, hogy ezt a „filmszakadást” bizony úgy nevezik, pánikroham.

Az élet rákényszerített, hogy felismerjem és egyúttal beismerjem önmagam számára, hogy egyes szituációkban nem vagyok képes uralni a testem, a negatív gondolataim és ennek hatására nem hozom azt a teljesítményt, amit mindig is elvártam magamtól. Nem kellett hozzá sokkal több, minthogy kihúzzam a fejem a homokból és keresgéljek pár percet az Interneten, hogy rájöjjek, pánikbetegséggel – egészen konkrétan szociális szorongással (részleteket lásd a „Szociális fóbia” oldalon) küzdöm.

Nehéz lépések ezek. Belátni, hogy míg a múltban mindig képes voltál megállni a helyed bármikor, bármilyen életszituációban, addig most tehetetlenül nézed önmagad kívülről, miközben banális helyzetekben nem uralod a szavaid, gesztusaid, önmagad.

Nehéz, de szükséges lépések. Ahogy az is, hogy a probléma önmagunk előtt történő felismerését és belátását követően, vállaljuk fel a tényeket mások előtt is és Cselekedjünk!

Kérj segítséget és találd meg a hangod - Együtt, szabadon, egy korlátoktól mentes, boldog Életért!