Évekkel ezelőtt történt, de ma is pontosan emlékszem az érzésre.

Körülbelül tízen ültük körbe a tárgyaló asztalát. Nagyrészt ismerős és szimpatikus kollégák, s ugyan fegyelmezett munkahelyi környezetről volt szó, mégis könnyed és harmonikus légkör övezte. Nem volt egyéb teendőm, csupán megnyitni egy megbeszélést, felvezetni pár percben az aktuális témát - amit már sokszor, sok helyszínen és formációban megtettem problémamentesen. Egyszerűen hangzik. Egyszerű is. Míg be nem következik egy filmszakadás…

3 perc. Nem több, de mintha az életemért küzdöttem volna. Ahogy rám szegeződött minden tekintet, ahogy hallottam a belőlem remegő hangon kieső szavak és mondatok foszlányát, mit egyre inkább elnyomott az egyre hangosabb és hevesebb ütemben tomboló szívverésem, úgy éreztem a testem átvette a hatalmat a cselekedeteim felett.

Rosszul voltam. Lelkileg és fizikálisan egyaránt. Távol éreztem magam mindentől és mindenkitől, legfőképp önmagamtól, avagy attól a képtől, amit alkottam magamról, mindaddig.

Túléltem. Ma már tudom, hogy sokkal kevésbé jelentős és mások számára feltűnő „sérülésekkel” mint azt akkor felmérni tudtam. Mégis váltakozva adta át egymásnak a teret a szégyenérzet, düh és harag – önmagamra és az egész világra, a végtelen aggodalom, hogy mi lesz így a jövőben…

Akkoriban eltemettem ezt a szituációt mélyen magamban, s bár voltak további megjelenési formái, ráfogtam, hogy csak túlzottan fáradt, kimerült és izgatott voltam. Később azonban, egy megrázó és fájdalmas magánéleti, családi eseménysorozatot követően a tünetek újra felbukkantak és sokkal intenzívebb hatással adták tudtomra, hogy ezt a „filmszakadást” bizony úgy nevezik, pánikroham.

Az élet rákényszerített, hogy felismerjem és egyúttal beismerjem önmagam számára, hogy egyes szituációkban nem vagyok képes uralni a testem, a negatív gondolataim és ennek hatására nem hozom azt a teljesítményt, amit mindig is elvártam magamtól. Nem kellett hozzá sokkal több, minthogy kihúzzam a fejem a homokból és keresgéljek pár percet az Interneten, hogy rájöjjek, pánikbetegséggel – egészen konkrétan szociális szorongással (részleteket lásd a „Szociális fóbia” oldalon) küzdöm.

Nehéz lépések ezek. Belátni, hogy míg a múltban mindig képes voltál megállni a helyed bármikor, bármilyen életszituációban, addig most tehetetlenül nézed önmagad kívülről, miközben banális helyzetekben nem uralod a szavaid, gesztusaid, önmagad.

Nehéz, de szükséges lépések. Ahogy az is, hogy a probléma önmagunk előtt történő felismerését és belátását követően, vállaljuk fel a tényeket mások előtt is és Cselekedjünk! 

Kérj segítséget és találd meg a hangod - mert a szociális szorongás kezelhető, sőt, teljes mértékben leküzdhető! :)